Egy régi szösszenet....

Kapcsolatainkban a legjelentősebb szerepet a párkapcsolataink jelentik, hiszen ezek érintenek minket a legmélyebben. A szerelemben van lehetőségünk önmagunkra ismerni, szembesülni illúziónkkal, s ráébredni a valóságra. Mikor szerelmesünk leszünk nem csak érzéseink, hanem viselkedésünk is megváltozik. A párkapcsolat egyet jelent az emberek számára, a boldogságot. Tudjuk, hogy létünk a másoknak való odaadottságában teljesedik ki. Tudjuk, hogy ehhez túl kell lépnünk vélt önmagunkon, az egónk határait, melynek határai a félelmeinkből szövődik. Szívünk, gyengeségünk, elesettségünk az az erő, mely végül is arra késztet, hogy adjunk fel minden erőlködést, és merjük átengedni magunkat elengedve mindent a Szeretetnek.

Hasonló érzéseim voltak nekem is 3 évvel ezelőtt. Olyan dolgok lettek számomra fontosak, melyek ezelőtt fel sem tűntek. Megtanultam, hogyan kell alkalmazkodni egy másik emberhez. Eddigi kapcsolataim során erre nem volt alkalmam, hiszen akkor még nem éreztem azt a bizonyos érzést. Akkor is változott valami bennem, de ezek az érzések hamar elmúltak, hiszen nem voltak igaziak. Nem jött létre a felismerés, de akkor is előbbre vitt, tanultam belőlük. Így napok, hetek, hónapok alatt tudtam váltani. Ezek a szakítások nem ráztak meg, mert tudtam, hogy nem sokat veszítettem.

Vonzott az, aki, vagy ami hiányzott, azaz nem volt, de szükséges a testi, szellemi harmóniához. A vágy késztetés a bennem érzett üresség megszüntetésére. Folyamatosan tanultam meg, hogy valójában milyen emberre is van ahhoz szükségem, hogy rátaláljak arra az igazi érzésre. Fontos volt számomra, hogy egyszer én is érezzem azt a bizonyos érzést, mely tényleg megváltoztatja az embert kívül- belül.

Én minden figyelmemet és szeretetemet próbáltam átadni, hogy minél jobban megfeleljek a szerelemnek. Akkor nem érdekelt, hogy ki mit mond, ki ellenzi vagy ki támogatja a kapcsolatunkat. Nekem egy dolog számított, hogy 100%-an megfeleljek egy olyan embernek, kit tökéletesnek hiszek.

Egy idő után tudatosan próbáltam megváltoztatni a barátomat, a saját énképemre formálni. Fontos volt, hogy olyan legyen, amilyennek én akarom. Ez mind az önzőségemre utal, de akkor helyesnek tartottam. Visszaéltem a mindannyiunkban meglévő végtelen kiszolgáltatottsággal, azzal hogy mindannyian arra vágyunk, hogy szeretve legyünk. Elvárásokat fogalmaztam meg a másik felé, és csak akkor engedtem be a szívembe, ha azokat teljesíti. De ez mind csak önzőség volt az én részemről. Hihetnénk azt, hogy ez ilyen formában nem is igazi szerelem, csak egy fondorlatos szeretetlenség.

És mi van akkor, ha nem sikerül? Nem sikerül megalkotnom soha azt az embert, akire én valójában vágyok?! Mert nem a másikban csalódok, ha nem lesz olyan, mint amilyennek elképzeltem, hanem a szerepet játszóban. Nem tudok csalódni benne és nem hibáztathatom, hiszen nem is ismerem őt. Önzőségemet legyőzve rájöttem arra, hogy nekem olyan ember kell, kinek nem szabok feltételeket, kinek semmilyen elvárást nem fogalmazok meg, kit elfogadok olyannak amilyen. És a mostani kapcsolatom ébresztett arra rá, hogy e nélkül nincs szeretet, csak önbecsapás van. Most már jól tudom, hogy az embereket nem szabad megváltoztatni, hiszen én sem szeretném, ha valaki átformálna a saját önképére. Ha valaki egy kapcsolatban dominanciára törekszik, azaz felül akar kerekedni a másikon, irányítani akarja őt, az a saját gyengeségéről, mélyen rejlő önbizalomhiányáról tesz tanúságot. Aki valóban erős, az nem törekszik irányításra, mert úgyis ő irányít, ami annyit jelent, hogy őrködik mindkettőjük szabadságán. És ez a legfontosabb, amit egy kapcsolatban meg kell tanulnunk.

Nagyon sok mindent tanultam a 3 év alatt, hiszen rengeteg mindent tapasztaltam és tanultam meg az életről, a szerelemről. Mindenkinek más és más fontos a kapcsolatában, de vannak dolgok, melyek szerintem elengedhetetlenek. Meg kell tanulnunk türelmesnek lenni és elfogadni azt, hogy mindenkinek vannak szokásai. Ezek a dolgok akkor jönnek elő a legjobban, ha összeköltöztünk egymással. Nem hiába, hogy a párkapcsolatok igazi próbája az együttélés. Ekkor tanuljuk meg igazán kezelni a konfliktusokat és tolerálni a másikat.

Kezdetben nekem is nehéz volt, hiszen eddig nem kellett alkalmazkodnom senkihez. Fontos lépés volt az életemben és fontos lépése volt ez a kapcsolatunknak is. Ez az igen fontos lépés nálunk hamar bekövetkezett. Akkor még éreztük azt az igazi lángolást, ami arra késztetett mindkettőnket, hogy összeköltözzünk. Szép volt az első időszak, addig míg rá nem jöttünk, hogy már nem lehetünk öntörvényűek és meg kell tanulnunk alkalmazkodni a másikhoz. Csodás volt az a folyamat, melynek során megismertük a másikat, nyilvánvalóvá vált a másik igazi énje. Olyan dolgokat fedeztünk fel a másikban, amiket eddig nem ismertünk: új mozdulatok, reakciók a különböző dolgokra.

De aztán jött az a dolog, amire soha nem is számítottunk. Az egész életünk megszokottá vált már nem mindig vagyunk egymásnak örömforrás. Kölcsönös értetlenségek teszik lehetetlenné egy-egy élethelyzet tisztázását. Már nem olyan fontos számunkra, hogy újabb és újabb dolgokat fedezzünk fel egymásban. Persze felmerülhet a kérdés, hogy 3 év után találhatunk még valami újat a másikban?!

Megszokottá vált minden mi körül vesz minket és nem érzem azt, hogy valaki igyekezne ezen változtatni. Ekkor már csak annyit érzek, hogy az a nagy lángoló szerelem átalakult szeretetté. Egymást követik az ostoba viták, mely már nem is valami lényeges dolog miatt alakult ki, hanem csupa apróság miatt. Ekkor én képes lennék olyan dologra, amit később megbánnék. Nehéz hideg fejjel gondolkozni, mikor forr bennünk a düh, pedig ilyenkor segíthetne rajtam az önkontroll és a megfontoltság. Ekkor jön az, hogy szépen nyugodtan átgondolom a dolgokat és elgondolkozok azon, hogy kinek is van igaza. Pedig sajnos nehezen ismerem be, ha tévedek, mert makacs és önfejű vagyok. Próbálom ezt kinőni, mert jól tudom, hogy ez senkinek nem jó, főleg nem a kapcsolatunknak. De sajnos nem olyan könnyű…

A tudattalan harc a másikon való felülkerekedésért egyre élesebbé válik. Kényszerhelyzetek sora teszi keserűvé a szabadságban fogant kapcsolatot. Kialakult az a helyzet, hogy se veled se nélküled.

És felmerül az a kérdés, hogy van-e jövője a kapcsolatunknak? Ez az a kérdés, melyre soha senki nem fog tudni konkrét választ mondani. Még én sem. Pedig jól tudom, hogy így huzamos ideig nem élhetünk együtt valakivel, de ott van a biztonság érzése, melyet lehet csak egy hóbort miatt adnék fel. Szerintem az együttélés nemcsak akkor szűnik meg, ha mindkét vagy bármelyik fél úgy dönt, hogy nem folytatja tovább, hanem akkor is, amikor bármelyik figyelmen kívül hagyja a létezés alaptörvényét, a szeretet.

És megint csak elő jön az önzőségem, hiszen ezzel az állapottal nem csak saját magamat, hanem a másik felet is tönkreteszem. Önző vagyok, hiszen csak a saját érzéseimet nézem. Saját érzéseimet érzem akkor is, ha vele maradok, de akkor is, ha nem. Egyik megoldás sem jó, hiszen ha egyszer megszűnik az a csodás érzés már nem lehet mit tenni, de akkor is tudom, hogy szükségem van rá. Rá, aki megtanított felnőttnek lenni, aki ráébresztett a valóságra. Ennyi mindent átélni nem kis dolog és ezt egy pillanat alatt elveszíthetem. Elveszíthetem, mert önző vagyok.

Összefoglalva a párkapcsoltban való viselkedésemet, szerintem alapvetően ott van a hiba, hogy saját magam sem tudom, hogy mit akarok. Vágyok a szabadságra vágyok valami újra, de tetszik a jó megszokott életem is. És igaz az, hogy a szabadság felé megtett első lépés, hogy nem tesszük meg azt, amit nem akarunk megtenni. Énképem zavaros, így nem tudok tiszta fejjel sem gondolkozni a kapcsolatomban.

Fontosnak tartom, hogy megpróbáljam újra átértékelni a kapcsolatunkat és megpróbáljak nem önző lenni. Meg kell tanulnom elfogadni mások rossz tulajdonságait, hiszen ha erre képes leszek, akkor egy új arcomat ismerem meg, hiszen mások el nem fogadott tulajdonságai a számomra ismeretlen vonásaim. Minden, ami zavar a másikban, az a bennem fel nem ismert, tudomásul nem vett, letagadott személyiségjellemzőm.

Ha ezeket megvalósítom, tudom képes leszek megvalósítani azt amit én akarok és nem hagyom, hogy bárki is befolyásoljon. Egyedül csak az én érzéseim fognak számítani, hisz egyszer el kell jutnom addig, hogy számomra csak saját magam legyek a fontos. És megint csak ugyan oda jutottam, hogy már megint önzőnek kell lennem. De most sokkal jobban kell hinnem önmagamban és bíznom kell abban, hogy amit döntök az számomra lesz a legjobb döntés.